Hunyadi János élete
Hunyadi János élete és harcai a török ellen
/Harmat Árpád Péter/
Hunyadi
János (1407-1456) egyike a magyar történelem heroikusan
bemutatott, ám valóban nagy hőstetteket végrehajtott alakjainak,
aki igazi dicsőséget hozva hazájának, tényleg öregbítette a
magyarság hírnevét Európában. Egyszerű határon túli kun
vagy román köznemesi, azaz kenéz család
sarjaként látta meg a napvilágot, ám saját bátorságának
és vitézségének köszönhetően már 23 évesen Zsigmond császár
katonája, majd tisztje végül 32 évesen az ország
egyik zászlós ura (szörényi bán) lehetett. Mivel támogatta I.
Ulászló trónra kerülését eljutott a legmagasabb méltóságokba
is (erdélyi vajda lett), a király halála után pedig az ország
kormányzójává választották! Sorozatos győzelmeket aratott a
törökök felett, bár persze néhány vereség is tarkította
pályafutását. Élete legnagyobb tettének Nándorfehérvár
megvédését tekintik 1456-ban. Hunyadi János egyike
legnagyobb hőseinknek, és élete egy korszak szimbóluma!
Hunyadi János származása és fiatalsága
Hunyadi János származása vitatott. Az egyik mai történész álláspont szerint apja Vajk egy román bojárcsalád leszármazottja volt, a másik felfogás szerint egy kun kenéz dinasztia utódját tisztelhetjük benne. Minden esetre a román származásnak ellent mond az a tény, hogy a román nemesség akkoriban döntően a még megmaradt kun, besenyő, úz és tatár elemek közül került ki, továbbá a Vajk név egyáltalán nem román hangzású. Egészen fiatalon elhagyta szülőföldjét Havasalföldet és megkezdte katonai pályafutását mégpedig apródként! Előbb Ozorai Pipó, majd Lazarevics István szerb despota szolgálatában állt, mellettük találkozott először a törökök harcmodorral. Közben 1427-től Újlaki László, majd Csupor Demeter csapataiban is szolgált. Később 23 évesen, 1430 körül kötött házasságot Horogszegi Szilágyi Erzsébettel. A házasságból két fiú, László (1431) és Mátyás (1443) született. Még házasságkötése évében, azaz 23 évesen Zsigmond király szolgálatába lépett, és vitézségének, testi erejének illetve bátorságának köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán! A Zsigmond szolgálatában eltöltött hét év alatt előbb Itáliában majd Csehországban - a huszita harcokban - megismerhette a kor legfejlettebb hadművészeteit a huszita, a condottieri és a török harcmodort! A császár környezete hamar felfigyelt a legendásan küzdő fiatalemberre és beválasztották a királyi tanácsba. A nagy társadalmi előrelépést 1439 hozta el számára, amikor alig 32 évesen az ország egyik zászlósurává léptették elő mégpedig azzal, hogy ebben az évben szörényi bán lehetett!
Hunyadi János felemelkedése az országnagyok közé
Miközben Hunyadi János fokozatosan emelkedett a katonai és társadalmi ranglétrán, fontos változások történetek az ország történetében is. Mivel Zsigmond királynak nem volt fiúgyermeke, ezért Erzsébet lányának a férjét, Habsburg Albertet jelölte utódául, aki csak komoly engedmények árán tudta megnyerni a bárók bizalmát. Albert nem tartotta be ígéretei, ezért a magyar nemesek és a bárók országgyűlést kiharcolva (1439) nyíltan felléptek a király ellen. Ez a kényszerítő erejű nemesi fellépés lett a magyar rendiség kialakulásának kezdő eseménye. Albert földadományokkal kenyerezte le a bárókat, így a királyi birtokok nagysága alig lett nagyobb mint a legnagyobb bárói birtokok. A viszálykodás alatt a törökök elfoglalták Szerbiát, és az ellenük induló magyar hadsereg vérhasjárvány miatt feloszlott és a király is meghalt.
I. Habsburg Albert halála után (1439. október 27) Magyarországon két jelentős nemesi párt alakult ki: az egyik a Habsburg-párt volt, a főnemesség többségének részvételével, a másik pedig a Jagello párt a köznemesség támogatásával. A Habsburg párt I. Albert még meg sem született fiát – a későbbi V. Lászlót - akarta a magyar trónra ültetni, míg a Jagelló párti köznemesség a 15 éves, de már a lengyel királyi trónon ülő így a törökkel szemben vélhetően nagyobb erőt képviselő és a pápa által is pártfogolt Jagelló Ulászlót támogatta. (A főnemesek közül Jagelló pártiak voltak az Újlakiak, Rozgonyiak, a Héderváriak és a Pálóczyak.) Elsőként a Habsburg párt tett döntő lépést, mivel azon idő alatt, amíg a nemesség az 1440 januári országgyűlésen Ulászlót választotta meg királlyá, addig ők már sietve meg is koronázták - 1440 május 15-én (Székesfehérváron a Szent Koronával) – a mindössze 3 hónapos, 1440 február 22-én Komáromban megszületett V. Lászlót. A szertartáson jelen volt V. László két legfőbb támogatója: Garai László és Cillei Ulrik, a ceremónia után pedig III. Frigyes császár is támogatásáról biztosította a csecsemő királyt. (A Német-Római császár Bécsben oltalmába is vette a gyermeket.) Ugyancsak a Habsburg táborhoz csatlakozott Jan Giskra cseh zsoldosvezér is, aki 1440-ben már Észak-Magyarország tekintélyes részét uralma alatt tartotta, és tízezer fős hadserege a Habsburg tábor fegyveres erejének legjelentősebb részét alkotta. A nemesség azonban gyorsan kimondta a Habsburg koronázás érvénytelenségét, és egy alkalmi koronával 1440 július 7-én szintén megkoronázták I. Ulászlót. Ugyanakkor Ulászló királyságát feltételekhez kötötték, melyek szerint uralkodása alatt vissza kellett adnia Magyarországnak a még Zsigmond által elzálogosított szepességi városokat, védelmeznie kellett a hazát a töröktől, továbbá feleségül kellett vennie Luxemburgi Erzsébet királynét. Mivel Magyarországnak két megkoronázott királya volt, a két párt közt 1440-ben kitört a polgárháború.
Az V. László és I. Ulászló hívei között zajló belháború 1440-ben kezdődött és – a közben megkötött béke ellenére – gyakorlatilag csak Ulászló halálával ért véget (1444). A harcok kezdetén Giskra északi hadműveleteivel gyakorlatilag elvágták Ulászló kapcsolatát Lengyelországgal, így kezdetekben a Habsburg párt állt győzelemre. Ám ekkor felbukkant a XV. századi magyar történelem legtehetségesebb hadvezére Hunyadi János, és a Jagelló párthoz csatlakozva fordított a háború menetén. A belháború egyetlen jelentős csatájában 1441. január elején Bátaszék mellett a Jagello párti sereget már Hunyadi János vezette, és meglepetésre döntő nagy győzelmet aratott Garai László serege felett. A győzelemért óriási birtok jutalmakat kapott, és Újlakival közösen ekkor lett erdélyi vajda, temesi bán, és nándorfehérvári főkapitány. Ulászló hívei ezután kisebb ütközetekben fokozatosan szorították vissza a Habsburg-barát erőket, csak Giskra erőit nem sikerült kiszorítani felső-magyarországi állásaikból. Mivel az elhúzódó harcok nem hoztak eredményt, a felek 1442. december 14-én békét kötöttek. A fegyverszünet megkötése után öt nappal Erzsébet királyné meghalt.
Törökellenes harcok I. Ulászló oldalán
Koronázási esküjét betartva I. Ulászlónak a belső uralmának megszilárdítása után a török ellen kellett harcot viselnie, ám ebben már nagy segítségére volt Hunyadi. A nagy törökverő vajda 1441-ben megzabolázta a Rácországban (Szerbia) dúló törököket és Szendrőnél megverte Isák (Iszhák) bég seregét is. Később, 1442-ben egymás után több ragyogó győzelmet aratott a töröket vezető Mezid bég felett. Bár Marosszentimrénél március 18-án kisebb vereséget szenvedett (itt esett el az a Lépes György püspök is, akinek népnyúzó adói miatt korábban véres parasztfelkelés rázta meg Erdélyt), ám Nagyszebent felmentette és hét nappal később a szebeni csatában 1442 március 25-én fényes diadalt aratott. A török bég a csata előtt úgy gondolta, ha sikerül meggyilkoltatnia Hunyadit, a győzelem az ölébe hullik majd. Mezid balszerencséjére azonban Hunyadi János tudomást szerzett erről a tervről, a kapott információt pedig később fel is használta az oszmánok ellen. Az 1442. március 25-i ütközet előtt a vajda egy fiatal nemesnek, Kemény Simonnak adta fegyverét és páncélját, majd a bátor önkéntest – természetesen erős fegyveres kísérettel – jól látható pozícióba állította, miközben ő maga a tartalékos nehézlovasok élére került. A Szeben melletti síkon vívott csata aztán Hunyadi János várakozásai szerint alakult, ugyanis a rohamra induló oszmánok valóban a vajda páncéljában küzdő Kemény Simon ellen törtek, akit még a mellé rendelt 500 kiváló katona sem tudott megmenteni. Az önfeláldozó vitéz végül hősi halált halt, a törökök pedig már-már örömujjongásban törtek ki, ám váratlanul tudatosult bennük, hogy Hunyadi rútul becsapta őket: míg ők a díszes páncélt viselő férfi elpusztítására törtek, a valódi hadvezér elfoglalta az oszmán tábort és bekerítette az ellenséges erőket. Mezid serege halálos kelepcébe került, melyből csak a katonák egy része és a bég egyik alvezére tudott megmenekülni. A későbbi történetírók szerint az 1442. március 25-én vívott szebeni csatában 20 000 török lelte halálát. Az elesettek között volt maga Mezid bég is, akinek a fejét Hunyadi később a Marosszentimrénél elhunyt Lépes György holttestére cserélte. A győzelemnek hála Erdély megszabadult a török fosztogatóktól, a két vajda azonban nem sokáig örülhetett a győzelemnek, ugyanis Sehabeddin ruméliai beglerbég hamarosan újabb hadjáratot indított Magyarország ellen. Hunyadi János 1442 júliusában, a Vaskapu-szoros mellett aztán ezt a török sereget is tönkreverte.
Innentől kezdve Hunyadi életcéljának tekintette hazája védelmét és az oszmán hatalom összezúzását. 1443 őszén a mindössze 19 éves Ulászló és Hunyadi együtt vezette azt a sikeres hadjáratot, amelyet a történetírás hosszú hadjáratnak nevez, s amelyben a győztes hadak Szófiáig jutottak. A jelentős győzelmek felébresztették a törökök elleni döntő csapás reményét is, ugyanakkor a törökök már békére vágytak. II. Murád szultán megrettent Hunyadi sikereitől, és kezdeményezésére 1444. június 12-én megszületett a drinápolyi béke. (Természetesen a történelemben több drinápolyi béke is volt, a legnevezetesebb 1568-ban.) A békét két hónappal később egy részletesebb szerződésben is megújították előbb Szegeden 1444 augusztus 1-én, majd Váradon augusztus 15-én, így ez a szerződés a szegedi-váradi béke nevet kapta. Ebben a szultánnak le kellett mondania a szerbiai várakról, és 100 ezer arany hadisarcról, viszont 10 évre szóló ígéretet kapott a magyaroktól arra vonatkozóan, hogy nem támadják meg balkáni területeit. A békekötés alatt azonban 1444 augusztus 4-én Szegeden I. Ulászlót és Hunyadit titokban felkereste Cesarini bíboros, pápai követ, és ígéretüket vette arról, hogy nem fogják betartani a 10 éves békét, sőt hamarosan támadást indítanak a Török Birodalom ellen. [Az 1444 nyarán született váradi békéről és a béke megszegésére vonatkozó - pápának tett - esküről Engel Pál történész nevéhez fűződik az egyik legrészletesebb feldolgozás: "A szegedi eskü és a váradi béke: Adalék az 1444. év eseménytörténetéhez. Engel Pál (1984) - In: FS Mályusz Elemér (1984)"]
Tehát a magyar nemesség, a keresztény Európa és a pápa nyomására a király a harcok folytatása és a béke megszegése mellett döntve, 1444 szeptember 22-én megindította elhamarkodott és végzetes hadjáratát a Török Birodalom szíve felé törve. Az új hadjárathoz Ulászló számára a pápa közvetítésével itáliai segítséget is ígértek, méghozzá azt, hogy egy hajóhad révén meggátolják a török erősítések átkelését a Boszporuszon. A magyar sereg egészen a Fekete-tenger partján fekvő Várnáig hatolt, ám az itt megvívott vesztes csatában a 20 éves király meggondolatlanul a janicsár gyalogságra támadt, mely elszigetelte csapataitól és megölte az uralkodót. Ugyancsak a vereség egyik oka volt, hogy a beígért keresztény hajóhad cserbenhagyta a magyarokat, és nem gátolta meg a török főerők átkelését a Boszporuszon. A várnai vereséget követően, a hazafelé úton fogságba esett maga Hunyadi is, amikor Vlad havasalföldi vajda katonái lefogták a tehetetlen főurat. (Később a nádor háborús fenyegetéseinek hatására a havasalföldiek végül hazaengedték a megtört nagyvezért.) I. Ulászló halálával megnyílt az út a Habsburg párt előtt, hogy a még 3 hónaposan megkoronázott, és azóta 4 éves korban járó V. Lászlót emeljék Magyarország trónjára.
Hunyadi János kormányzóként (1446-1453)
Az 1444. november 10-i várnai csata után majdnem kétéves interregnum következett, ugyanis nem lehetett biztosan tudni, hogy I. Ulászló valóban elesett-e, vagy túlélte a vesztes csatát. Végül az 1446. áprilisi országgyűlésen döntés született, hogy amennyiben a király május 30-ig nem tér haza, a gyermek Lászlót a magyar rendek királyuknak ismerik el. Mivel Ulászlóról a jelzett időpontig sem érkezett hír, így halottnak nyilvánították, és a rákosi országgyűlés V. Lászlót választotta királlyá. (Közben az I. Ulászló személyében szintén királyukat vesztett csehek Podjebrád Györgyöt régensükké emelték.)
Az országnak hiába volt azonban újra királya, az uralkodó mindössze 4 éves volt, ráadásul III. Frigyes sem volt átadni a magyar rendeknek. A török elleni harcok idején azonban szükség volt egy vezetőre, így a magyar országgyűlés előbb 7 főkapitányt választott a harcok és az ország vezetésére, majd 1446. június 5-én Hunyadi Jánost egy személyben kormányzóvá emelte, V. László nagykorúságáig. (Végül 1453-ig, V. László 13 éves koráig töltötte be a tisztséget) Sajátos módon török és német ellenes harcai kormányzói megbízatását megelőzően voltak a sikeresebbek. Bár 1447 szeptemberében birtokba vette Buda várát, és 1448 februárjában hercegi címet is kapott, az ország egyesítésére, és a III. Frigyes jogtalanul bitorolt területeinek visszaszerzésére tett kísérletei kudarcot vallottak. A nyugati határszél Győr sikeres visszavétele ellenére maradt a császár kezén, a Felvidéket továbbra is Giskra birtokolta és a horvát területek is maradtak a Cillei család kezén. Kormányzósága harmadik évében, 1448-ban eleget próbált tenni a vele szemben támasztott igényeknek és jelentős török elleni hadjáratot indított Szerbiába.
A hadjáratra jó alkalmat adott Kasztrióta György albán fejedelem (más néven Szkander bég) által vezetett török ellenes felkelés, mivel a délre törő magyar és lázadó albán seregek együttesen már a siker reményében szállhattak szembe az oszmánokkal. A tervezett hadjárat sikerét vetítette előre az is, hogy Havasalföld élén végre baráti vajda állt, aki jelentős román segédcsapatokat ígért Hunyadinak. Mivel a szerbek vezetője Barankovics György is támogatást ígért a magyaroknak, minden azt sugallta: küszöbön áll a török kiűzése a Balkánról. Ám a várva várt siker elmaradt, mivel az 1448-ban megindult hadjáratot látszólag támogató szerb fejedelem (Barankovics György) a beárulta a szultánnak a magyar támadást. Az árulás következtében a második rigómezei csata (1448 október 16) nagy magyar vereséggel zárult, és az albánokkal tervezett egyesülés is meghiúsult. A tragédiát tetézte, hogy a csata után Hunyadi a szerbek fogja lett, és csak súlyos feltételek mellett voltak hajlandóak elengedni. (Hunyadinak át kellett adnia egyes szerbiai várakat, magyarországi birtokokat, a magyar országgyűlésnek 100 ezer arany váltságdíjat kellett fizetnie, és Hunyadinak el kellett jegyeznie egy Cillei lányt.) Hazatérése után, 1453-ban az országgyűlésen lemondott kormányzói tisztségéről, és az ország tényleges irányítását átengedte a közben 13 évesre cseperedett V. Lászlónak és a Habsburg pártnak. Hunyadi János, lemondása ellenére is az ország leghatalmasabb főura maradt, hiszen az ő kezén voltak a legnagyobb földesúri birtokok, és a főkapitányi rangja mellett továbbra is szlavón bán, temesi ispán maradt illetve a déli területek, köztük Nándorfehérvár ura. A magyar nemesség továbbra is két táborra oszlott, csak most a Habsburg párttal szemben álló tábort nem a Jagelló pártnak, hanem Hunyadi pártnak hívták. A két tábor 1453-ban átmeneti békét kötött, amikor a két párt vezetői, - Cillei Ulrik és Hunyadi János – megegyeztek abban, hogy a továbbiakban nem támadják egymást. Az alku megpecsételéseként Hunyadi egyik fiát Mátyást Prágába küldte a király és Cillei udvarába, míg Cillei a leányát Erzsébetet Vajdahunyadra menesztette. (Két évvel később, 1455-ben Hunyadi egyik fia Mátyás már horvát bán és temesi ispán lett.)
A nándorfehérvári diadal (1456 július 4-22)
A rigómezei török győzelem után, 1451-ben a Török Birodalom élére II. Mehmed szultán került, akinek első dolga Bizánc városának régóta húzódó bevétele volt. Miután 1453-ra végre bevette a hatalmas várost a bizánci császárok utódának tekintette magát és birodalmát Európa és Ázsia legnagyobb hatalmává kívánta fejleszteni. A további európai terjeszkedés első lépéseként 1454-ben megszállta a Szerb Királyság nagy részét, és birtokba vette az ottani gazdag ezüstbányákat. Hunyadi János még ebben az évben kísérletet tett az elvesztett területek visszafoglalására, de nem járt sikerrel. A már 1427 óta két nagyhatalom között őrlődő szerb despota, Brankovics György Magyarországra menekült, és kénytelen volt innen figyelemmel kísérni országa bekebelezését. A törökök gyorsan megszilárdították helyzetüket Szerbiában, és 1456-ban a – már a korabeli szóhasználatban is – Magyarország kulcsának tartott Nándorfehérvár (napjainkban Belgrád, Szerbia) elfoglalására készültek.
Az új szultán hatalomra kerülésével párhuzamosan a keresztény egyház élére is új vezető került 1455. április 8-án Alfonso Borgia, volt valenciai püspök személyében. Az új egyházfő III. Callixtus néven kezdte meg pontifikátusát, és rögtön átérezte a török terjeszkedésben jelentkező veszélyt. Ám 1456 tavaszán már tisztában volt vele, hogy a nyugati uralkodóktól egyetlen katonát sem remélhet, ugyanekkor Magyarországról riasztó hírek érkeztek a török hadsereg méreteiről és arról, hogy Hunyadi János hajlandó békét kötni és ezt a sereget Itália felé átengedni. A pápa nem tudta, hogy a hírek valótlanok és ebben a helyzetben – végső kétségbeesésében égi segítségért fohászkodva – adta ki 1456. június 29-én – három héttel a nándorfehérvári csata előtt – Bulla orationum (Imabulla) nevezetű rendeletét, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat, „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A déli harangszó tehát – ekkor még – nem a diadalt, hanem a végveszélyt, a keresztes eszme végső csődjét hirdette. Az egyház részéről azonban Juan Carvajal spanyol bíboros és Kapisztrán János mégis tudott segítséget nyújtani, amikor értesülve a Nándorfehérvárt fenyegető török veszélyről, kereszteseket indultak toborozni a parasztság körében. (1456 nyarára 18 ezres sereget tudott összegyűjteni.)
Közben a magyar nemesség is próbálta megtenni a szükséges előkészületeket, ám a belső ellentétek és Hunyadi túlzott hatalmától való félelem miatt csupán csekély eredmények születtek. Az eredmények közé tartozott, hogy az 1455-ös rendi országgyűlés megerősítette Hunyadi Jánost főkapitányi tisztségében, és portánként egy arany hadiadót vetett ki, továbbá száz portánként négy lovas és két gyalogos kiállítását rendelte el. A gyűlés ígéretet tett a bárók, nemesek és főpapok személyes hadba vonulására, azonban a magyar főurak jelentős része túlzottnak tartotta a főkapitány hatalmát és azt akár egy kulcsfontosságú végvár elvesztése árán is gyengíteni igyekezett. Így végül a törökkel szemben csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán György keresztes serege, és Kórógyi János macsói bánnak – Hunyadi szövetségesének – a katonasága. A török sereg 1456. május elején indult a közel ezer kilométeres útra. A felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, így a teljes létszámot tekintve a török hadsereg közel kétszeres, a reguláris erőket tekintve közel háromszoros túlerőben volt. A vár élére Hunyadi a csata előtt sógorát Szilágyi Mihályt nevezte ki.
A törökök július elején értek a vár alá, az ostrom július 4-én kezdődött. A földsáncokba helyezett tüzérség – huszonhét ostromágyú, hét mozsár és több száz kisebb ágyú – kezdte meg ekkor a vár rombolását. Eközben a török hajóhad parancsnoka, Baltoglu admirális parancsot kapott, hogy akadályozza meg, hogy a várba vízi úton erősítés jusson. Baltoglu a rendelkezésére álló kétszáz hajót összeláncoltatta és Zimony fölött a Dunát teljes szélességében lezárta. Így a magyar felmentő sereg első feladata így a dunai hajózár áttörése volt. Ennek sikere hozta el a csata fordulópontját. A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi mindenekelőtt élelmet szállíttatott a kiéheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán vezetése alatt a Száva bal partján letáboroztak, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. A török ekkor, július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra. Éjfél után a harc már a vár külső falai körül folyt, amelyen ekkor már öt török zászló lobogott. A szultán pasaságot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért és a magyarok ezt természetesen igyekeztek megakadályozni. Dugovics Titusz, Hunyadi János veterán harcosa ekkor vitte végbe hőstettét, mellyel az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált. (Történelmileg vélhetően több katona alakja testesül meg a fiktív Dugovics alakjában.) Az ütközet végül magyar győzelemmel végződött, július 22-én reggelre az utolsó törököt is kiszorították a városból.
Ezt követően viszont a keresztesek önálló akcióba kezdtek átkeltek a Száván, és elfoglaltak egy dombot az anatóliai hadtest közelében. A szultán a ruméliai lovasságot vetette be a támadók ellen, az elvágta őket a vártól. II. Mehmed az ellentámadással súlyos hibát követett el, mert lovasságát elvonva, védelem nélkül hagyta a török tüzérséget. Hunyadi, felismerve a váratlanul adódó esélyt, összeszedte maradék nehézlovasságát és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúállásokat. A topcsiknak még arra sem maradt idejük, hogy az ágyúkat használhatatlanná tegyék, így a magyarok hátulról lőni kezdték a Száva felé rohamozó török lovasságot. Hunyadi akciója eldöntötte a csatát. A magyar lovasok ezután oldalba támadták a két tűz közé került török lovasságot. Közben a keresztesek különös rohama Kapisztránnal az élén elérte a török tábort. Ekkorra az egész magyar sereg kiözönlött a várból, és csatlakozott a harcolókhoz. A legyőzött szultán ezt követően valamennyi megmaradt haderejét hazarendelve visszavonult Konstantinápolyba. az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant. A törököknek csak 65 évvel később, 1521-ben, I. Szulejmán idején sikerült a várat bevenni. Bár Hunyadi nagy diadalt aratott Nándorfehérvárnál, nem élvezhette sokáig a győzelmet, mert alig 3 héttel a török elűzése után, a kialakuló pestis járvány következtében 1456 augusztus 11-én maga is meghalt
Harmat Árpád Péter
Felhasznált irodalom:
Dümmerth Dezső: A két Hunyadi. Budapest : Panoráma, 1985.
Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Budapest : Gondolat, 1980.
Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában.Századok, 1957.
Elekes Lajos: Hunyadi János. Budapest : Művelt Nép, 1951.
Kubinyi András: Hunyadi Mátyás, a személyiség és a király, AETAS 22, 83–100, 2007.
Forrás TörténelemKlub
