Székelykeve   Sándoregyháza    Hertelendyfalva

  Skorenovac                   Ivanovo                  Vojlovica

Amikor 1764 ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az eröszakos sorozás a mádéfalvi vérengzésbe torkollott  osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le.

Miután a Habsburg Birodalom 1774 ben megszerezte Bukovinát, az osztrák porosz háborúban kitűnt Hadik András tábornok összegyűjtötte a Moldvába  szétszóródott székelyek egy részét, és letelpítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység. Az alapított falvak  Istensegíts,           Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786).

AZ AL-DUNAI SZÉKELY TELEPÍTÉS

A bukovinai székelyek (népi használatban tévesen: csángók) betelepítésének egyik indítéka a régóta esedékes nagyszabású bánáti vízszabályozási és ármentesítő munkálatok elvégzése volt, amelyekhez az idő tájt hiányzott a megfelelő munkaerő. Ezekhez a lecsapolási munkálatokhoz Dél-Bánátban csak 1882-ben láttak hozzá teljes erőbevetéssel. Nagy György akkori szegedi kincstári jószágigazgató kezdeményezésére ugyanis 1882 tavaszán megalakult a Pancsova-kubini Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat, amelynek alapfeladata volt az akkori nagy kiterjedésű árterületek, öblözetek végleges ármentesítése. Az 1876. évi katasztrofális árvíz, amely szinte teljesen elpusztította az addig szépen fejlődő telepes falvakat, Marienfeldet, Ivanovót és Đurđevót, egyben bebizonyította, hogy ott csakis az öblözetek végleges ármentesítése hozhat, szavatolhat biztonságot.
Nos, az újonnan alakult társulat ennek érdekében nagyméretű lecsapolási munkálatok elvégzését tűzte ki célul. Tervbe vette a Pancsova és Kubin (Kovin) közötti (mintegy 36 000 katasztrális hold kiterjedésű) 6. és 7. számú al-dunai rétöblözet töltésekkel való árvízvédelmét. E nagyszabású földmunkák kivitelezését Kutlánya János vállalkozóra bízták, akinek azonban nem volt elegendő munkása ehhez. Szmik Antal szerint ekkor merült fel az ötlet, "miszerint célszerű volna a töltések felépítésére a bukovinai testvérek közül munkásokat hozatni. Az idea visszhangra találván mind nagyobb hullámokat vert, s a sajtó után kezdte az ország közvéleményét foglalkoztatni, mely ezt mindjárt lelkesen támogatta".
Az ötletet azon nyomban tett követte. Az Írók és Művészek Társasága például Szádeczky Lajost küldte ki Bukovinába, "hogy az ottani viszonyokat tanulmányozza, s a bevándorlásra a népet előkészítse". Ugyancsak azt tette Klopp Károly szakaszmérnök is, Szmik Antal szerint azzal a megbízással, hogy a Pancsova-kubini Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat részére fogadjon fel 1000 munkabíró férfit, s szállítsa őket Pancsovára.
Szádeczkyhez és Kopphoz csatlakozott a harmadik kiküldött is: Odescalchi Arthur herceg. Egyébként a Pallas Nagy Lexikona úgy tudja, hogy a herceg volt megbízva azzal, "hogy körülbelül 1000 munkást visszahozzon a hazába". (Valójában ő vezette a bukovinai székelyek visszatelepítési akcióját.) Bukovinába való érkezésük állítólag "oly lelkesedést keltett, hogy a csángókat a beköltözéstől többé visszatartani nem lehetett".
Miért volt ez így? A bukovinai székelyek éppen az idő tájt, több rossz termésű év után, az országba való visszatelepülés gondolatával kezdtek foglalkozni, s mindez csak egybeesett a bánátiak szándékával, amelyet a bukovinaiak örömmel támogattak.

Csakhamar országos gyűjtés is indult a székelyek betelepítésére, minek során mintegy 100 000 forint gyűlt össze. A kormány eleinte nem avatkozott az ügybe, de később mégis kénytelen volt a betelepítés politikai részét rendezni. Időközben Országos Csángóbizottság is alakult, a beköltözést elintézendő. Klopp Károly szakaszmérnök csakhamar belátta, hogy a nagy visszhangra talált beköltözési mozgalommal szemben a voltaképpeni indíték, a töltésépítés ügye teljesen háttérbe szorult...
1883. április 1-jén indult el vasúton a székely bevándorlók első csoportja. A mintegy 700 főnyi telepest szállító különvonat valamennyi állomáshelyén a nép szívélyes fogadtatásban részesítette az érkezőket, élelemmel, szivarral, borral, pénzzel látta el őket. Az út során egymást követték a városok: Homonna, Sátoraljaújhely, Szerencs, Tokaj, Debrecen, Szolnok, Csongrád és Szeged. E városok egymással versenyeztek a vendégszeretetben, s a székely telepesek érkezése, a korabeli sajtó megfogalmazása szerint, "az ünneplések szakadatlan láncolata volt". A napisajtó is figyelemmel kísérte az érkező székely telepesek útját, így ennek köszönhetően tudjuk az út részleteit is.
A csoport 1883. április 3-án érkezett Szegedre. A lakosság ott is szeretettel fogadta őket. Ennek részleteiről a Torontál így ír: "Mindenfelé lehetett látni egy-két csángót, húsz-harminc polgártól körülvéve, kik nem győztek eleget kérdezősködni... Kereskedők, amerre csak jártak véreink, behívták őket, megajándékozták pénzzel, ruhaneművel, pipával, mindenféle aprósággal. Az asszonyoknak és gyermekeknek Keméndy alkapitány neje kávét, süteményt osztott ki reggelire. A partot egész fél 12 óráig tenger nép lepte el, s folyvást hordották szekereken az élelmiszereket. Valóban Szeged város hozzá méltó ellátásban részesíté véreinket. Nemcsak gazdagon megvendégelte, hanem arra is gondolt, hogy ha leérnek Pancsovára, legalább két hétig élelemben szükséget ne lássanak. Körülbelül 300 talyigakerék nagyságú kenyeret, 10 egész szalonnát, mintegy 50-60 zsák lisztet, krumplit, főzeléket szállítottak a hajóra. Ezenkívül egy mázsányi szappant, 50 font gyertyát, zsírt, pecsenyéket, füstölt húst, szóval: minden, a háztartáshoz szükséges szert."
Április 3-án éjjel egy tragikus esemény is történt. Meghalt egy hadikfalvi asszony három hónapos gyermeke, akit Szegeden temettek el. A telepesek hajón folytatták útjukat. A menetrend szerint április 3-án délelőtt 9-kor kellett volna elindulnia Szegedről, de végül is csak dél körül indulhatott el, mert be kellett rakni a sok élelmiszert, meg összegyűjteni a székelyeket, "akik a városban szerteszét csatangoltak, s nem tudtak szabadulni a vendégszerető polgároktól".
Odescalchi Arthurné Szegeden még aznap a Hungária Szállóban valóságos kis székelykiállítást rendezett. Ugyanis közszemlére tette a férje által hozott mintegy 50 háziipari terméket, közöttük 7 szép szőnyeget is. A szegedi tartózkodásnak volt egy érdekes epizódja is. Egy úriember reggel kocsin a parthoz hajtatott, egy éppen ott ácsorgó négyéves székely fiúcskát hirtelen felkapott, és elvágtatott. Mindez a kétségbeesett szülők szeme láttára történt. Képzelhetjük, mily nagy volt az öröm, amikor negyed óra múltán az uraság visszahozta a kisfiút, méghozzá díszes, úri öltözetben...
Szegedről a telepeseket szállító hajó Zenta felé vette útját. A Torontál tudósítója erről így írt: "A Marianna hajó, mellyel a Tiszán találkoztunk, háromszor tisztelgett zászlajával üdvözletünkre, s az utasok a fedélzeten éljeneztek. Amint közeledtünk Zenta felé, egész flottája a fellobogózott molnár csónakoknak jött elénk, s kísérte hajónkat a kikötőig. Itt beláthatatlan néptömeg feketéllett a partokon, mely dörgő éljenekkel fogadott. Merényi ügyvéd lelkes üdvözlő beszédet mondott, Nagy György kormánybiztos pedig meleg szózattal felelt. (...) A zentaiak pazar vendéglátásban részesíték a csángókat. A költségeket közadakozásból fedezték, melyhez a helybeli derék szerb polgártársak is jelentékeny összeggel járultak." Szegfű főjegyző a zentaiak nevében 100 forintot adott át a kormánybiztosnak a székelyek élelmezésére.
Zenta után Ada volt a következő állomáshely. Mint a Torontál írja, "Adán rögtönzött, de lelkes fogadtatás volt. Kelemen községi bíró szép üdvözlő beszédet mondott, Nagy György kormánybiztos és a csángók közül Csobot válaszolt". Az adai plébános 5 forint 20 krajcárt adományozott egy útközben (Debrecenben) született telepes gyermeknek, az adai bíró pedig 25 forintot adott a csecsemő élelmezésére.
Április 3-án este valamennyien Óbecsére érkeztek, ahol 19 óra tájban nagy tömeg fogadta őket a kikötőnél. Ott Szulik József prépost mondott üdvözlőbeszédet, a többi között hangsúlyozva: "Bármerre nézzetek szét e hazában, mindenütt honotokat látjátok, mert mindenütt szerető szívek dobognak felétek, testvéri karok tárulnak elétek, nem csupán azért is, hogy őszinte kebleikre öleljenek, hanem azért is, hogy szükségetekben kenyerőket veletek megosszák. (...) Kívánom, hogy amilyen örvendetes megérkezéstek, oly állandóan boldog legyen itt-tartózkodástok."

A telepesek első csoportja végül is 1883. április 4-én délután 6 órakor érkezett meg Ivanovóra (a későbbi Sándoregyházára), ahol Vizkelety Gusztáv járási szolgabíró s Christian Antal pancsovai polgármester üdvözölte őket. Nagy György kormánybiztos a szabad ég alatt "feleskette a csángókat a magyar alkotmányra és hűségre". Hasonló szívélyességgel fogadták a bánátiak a székelyek második és harmadik csoportját, amely április 11-én érkezett meg, s amely 1350 embert számlált.
Az első három telepes csoport megérkezése után a Torontál azt írja, hogy összesen 719 család érkezett 2551 lélekkel, ez a létszám pedig valamivel később még növekedett, végül a székely bevándoroltak száma 3000-re volt tehető.
Országszerte folyt a gyűjtés az újonnan érkezettek megsegítésére. Itt talán érdekes megemlíteni, miként segítette meg az ügyet Rechnitzer János pancsovai fényképész. Ő ugyanis Nagy Györgytől engedélyt kért arra, hogy az érkezőket lefényképezhesse, azzal a szándékkal, hogy a képek eladásából egybegyűjtött pénz java részét a telepesek megsegítésére fordítja. A kormánybiztos ezt engedélyezte is, s Rechnitzer három művészi felvételt készített az érkező székelyekről. Az első a pancsovai Duna-parton történő kiszállást ábrázolja, a sátrat ütő székelyekkel és a felhalmozott, ajándékba kapott élelmiszerekkel, a második felvételen a székely férfiak egy csoportja látható népviseletben, a harmadikon pedig a nők és gyermekek egy csoportja. A fényképeket nagyobb alakban darabonként 1 forint 20 krajcárért lehetett megvásárolni, "cabinet-alakban" pedig 60 krajcárért.
Itt kell megemlítenünk a Pancsovai Csángó-segélyező Egyletet is, amely Szmik Antal szerint "sokat fáradozott a bevándorlottak érdekében". Az ideérkező székelyekkel három bánáti falut telepítettek: Székelykevét (Skorenovac), Sándoregyházát (Ivanovo) és Hertelendyfalvát (Vojlovica). S ahogyan a székely telepesek érkezése mindenhol meleg vendégszeretetre, adakozásra talált, ez az első benyomás igen kedvező hangulatot keltett a bukovinaiak körében. Eleinte ugyanis a Pancsova környékére érkező székelyek igen derűlátó, hívogató leveleket küldtek haza. Igen érdekes kordokumentumok ma ezek az 1883 áprilisában írt sorok. Elég, ha csupán kettőből idézünk.
"Én, Sebestyén Mihály írom ezt a levelet László Györgynek, igen szépen kérve édes Gyurka bácsi agyák el bár a házat, ha a földet nem tudják, segéljen kend eladni, hogy Anyámék jöjenek el a többivel a kik jönek a tavaszon lakni, mert én hála Istenek ojan jol vagyok hogy én soh haza nem kívánkozom met a medig, kijötünk örök bálba és lakodalomba voltunk. Április 4-n oda értünk és onattól öröké az ajándékból élünk, kenyér, szalona, bor, pálinka minden anyi van a menyi kell, hála Istenek. (...) És most köszöntöm az egész háza népet legkisebtől legnagyobig, Fábján Joska Sogoromot felesigestől és Fábjánt és mindegyikét. Istentől minden jó és fris egéséget kivánok, szeretném minél előb kenteket meglátni, hogy ide haza élnénk együt, én a nyára kaptam egy hold fődet, az bevétem terebuzával, osztán aratás után kapun lakhelyet is, öszel meg töb fődet, ara figyelmeztetem, hogy amikor eljönek, hozanak el minden portékát, mert el lehet hozni mindent. Osztovátát, lugzócsebert, nagyüstöt, gunyát és a mi kicsi pénzt lehet gyűjtső ösze és hoza el, én pénzt nem tudok küldeni a mi kicsit dolgoztunk, ara még nem tudjuk hogy mit kapunk, hanem a házat a hogy lehet adja el és Tót Józsi Jóskánénak a pénzt agya meg, ügyekezék minél előb eljöni hogy kezdjünk az élethez, és köszöntöm a legény pajtásaimat Sebestény Gergét, Sebestény Kelement, Andrist, Gyurkát, Molnár Ferenczet, László Jóskát, mind az egész legénységet és lejányságot. Istentől minden jó és fris egéséget kivánok mind egyiknek, gyertek el tü is a haza fődre minél előb. Ezel bezárom levelem, maradok nagy örömel, földhordásal."
A másik levelet Pakó Antal írta "a pancsovai határról" Kelemen Rozinak, Kelemen Katinak és Palkó Apollóniának. Többek között ezt olvashatjuk benne: "Ara kérem, hogy fogagyanak szót nekem, jöjenek met van mire, met ki atak nekem három hod fődet. Ojant amejik a legjob a világon. Töbetes adnak az öszön a mena nyit megtudunk dolgozni s ne sajnáják a szülői hejüket, henem jöjenek..."
Igen derűlátó sorok voltak ezek, olyanok, amelyek az otthon maradt székelyeket sem hagyták hidegen, hanem útra bátorították, követek küldésére ösztönözték. Mint a Torontál írja: "Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts és Fogadjisten községek még ott maradt 20 000 lakója közül vagyonosabb gazdák a legutóbbi alkalommal már harmadik küldöttségüket bízták meg azzal, hogy a föld minősége, a kiosztandó terület mennyisége s általában a viszonyok iránt hírt vigyenek."
S amilyen mámoros, borgőzös és ünnepélyes, bőséget sejtető volt a székely telepesek érkezése, olyannyira gyors volt a kijózanodás, mondhatnánk a csalódás, hiszen csakhamar szembesülni kellett az igazsággal: csak 1000 ember fogadására készültek fel úgy-ahogy Bánátban az illetékesek, holott 3000 érkezett. Csak egy kis részük kapott azonnal elhelyezést a rögtönzött fabódékban, a többi eleinte a szabad ég alatt tanyázott. A gondokat növelte az a körülmény is, hogy a bevándoroltak között "a nők, gyermekek és gyámolításra szorulók száma a munkaképes férfiakét jóval túlhaladta".

              A lelkesedéstől a kiábrándulásig

Még mielőtt részletesen ecsetelnénk a székely telepesek megérkezése utáni gondokat, problémákat, röviden vissza kell kanyarodnunk az indulásra, a bukovinai székelyek körében megnyilvánuló optimizmusra, lelkesedésre. Az előbbiekben már említettük, hogy a telepítés előkészületeiben kiemelkedő szerep jutott Szádeczky Lajosnak, Klopp Károlynak és Odescalchi Arthur hercegnek. Lássuk most közelebbről is, hogy ők milyen szervezőmunkát végeztek a helyszínen, Bukovinában. Erről híven tanúskodik Szádeczky Lajos A székely határőrség szervezése 1762-1764-ben című terjedelmes művében, amely 1908-ban jelent meg Budapesten. A kötetben Szádeczky előbb a telepítés itthoni előkészületeiről számolt be. "Az 1882. év végén országos mozgalom indult meg a bukovinai székelyek visszatelepítése érdekében. Alkalmat adott rá az Al-Duna szabályozása, ahol telepítésre alkalmas földterületek jutottak a kincstár birtokába. A bukovinai székelyeknek egy küldöttsége jött Magyarországra, és Tisza Kálmán miniszterelnöknél és Szapáry Gyula pénzügyminiszternél tisztelegve, kérték, hogy hozzák vissza őket. (...) A kormány beleegyezett a telepítésbe, de tekintettel Ausztriára, hivatalosan ő maga nem intézhette a telepítést, hanem rábízta a magyar társadalomra, támogatást nyújtván az Al-Duna szabályozását végző kormánybiztosság által, melynek élén Nagy György kormánybiztos állott. A betelepítés intézésére országos bizottság alakult, gróf Somsich Pál képviselőházi elnök vezetése alatt. (...) A bizottság 1882 decemberében kezdte meg működését, mely legelőbb is arra irányult, hogy pénzalapot gyűjtsön a szállítás költségeire. Egyelőre ezer embert akartunk betelepíteni, amennyinek elhelyezésére Pancsova közelében hely és földbirtok volt."
A bukovinai kiküldetésről és az ottani szervezőmunkáról Szádeczky így tudósít: "A bizottság 1883 elején megbízta herceg Odescalchi Arthur akkori országgyűlési képviselőt és e sorok íróját, hogy menjünk ki Bukovinába, és hozzunk ezer székelyt az Al-Duna mellé. Március 16-án indultunk el Budapestről... Keleti véreink úgy fogadtak, mint megváltót... Március 19-én munkához láttunk... bejártuk az öt falut, összeírtuk a kiköltözni óhajtókat. (...) A nép tömegesen tódult elénk és íratta fel magát, úgyhogy ezer helyett kétezernél is többen iratkoztak fel, akik készen állottak a vasúton való bejövetelre, és 200 ember húsvét után szekereiken Erdély felé volt indulandó. Jelentést tévén a nagyméretű mozgalomról a bizottságnak: ez, minthogy hatásköre csak ezer ember behozatalára terjedt ki, a kormányhoz fordult a megfelelő intézkedések megtételére. Az eredmény az lett, hogy engedélyt és megbízatást nyertünk az összes jelentkezők behozatalára.
Március 30-án megindult a modern népvándorlás. Ekkor indították az első vonatot a hadikfalvi állomásról, több mint 600 emberrel, leginkább Andrásfalváról. Ezzel jött vissza a küldöttség is. Április 2-án indultak a második vonattal a fogadjisteni és istensegítsi székelyek, Klopp mérnök vezetése alatt, mintegy 900-an, és április 3-án a hadikfalviak. Összesen 2200 lélek jött be akkor, köztük 1150 férfi és 1050 nő és gyermek. A bevándorlókat a magyarországi vasútállomásokon rajongó lelkesedéssel fogadták és vendégelték. Szegedről hajón mentek Pancsovára, amelynek közelében, Hertelendyfalván és Sándoregyházán telepítettek le.
A szekeres gazdák Istensegítsről április 18-án a maguk fejétől indultak, 41 fedeles szekéren, családjukkal. Ezek aztán a többiek közé telepítettek. Mindezzel még nem ért véget a megindult áramlat. Józseffalva 700-800 lakosa közül 200 szintén felíratta magát a bejövetelre, de ottlétünkkor még néhány heti előkészületre volt szükségük, hogy indulhassanak. A többi falvakban is voltak néhány százan, akik az első alkalommal nem jöhettek, de azután csakhamar felkészültek a bejövetelre. Ezek aztán sürgető kérésekkel ostromolták a bizottságot, hogy szállíttassa őket is be, mert eladván mindenüket, különben koldusbotra jutnak. (...) Május elején ismét kiküldötte Bukovinába herceg Odescalchi Arthurt és e sorok íróját, hogy szállítsuk be egy vonaton azokat, akik szegénységeiket eladva, Bukovinában többé nem maradhattak. Letelepedésükre Kubin mellett az Al-Dunánál Balvaniste határában (melyet a régi Keve vára emlékére Székelykevének neveztünk el), jelölvén ki helyet.
Május 7-én érkeztünk meg székelyeink közé Józseffalvára, amely örömmámorban úszott. Még ugyanazon napon összeírtunk 220 kivándorlót, s éjjelre már Istensegítsre mentünk, s hétfőn estére Hadikfalván át Andrásfalvára érkeztünk. Mindenik faluból néhány százan készültek bejönni... Nem volt könnyű feladat, mert csupán Hadikfalván 442 ember íratta fel magát előzetesen a plébánosnál, akik mind jönni kívántak. 150-re redukáltuk. A különvonat május 11-én indult Bukovina fővárosából, Szucsaváról... a második népvándorlás mintegy 900 emberével. Még ezzel sem ért véget ez évben a betelepítés. Az andrásfalvi református gazdák, mintegy 150 család, aratás végeztével szintén bejöttek, Tomka Károly lelkészük vezetése alatt; úgy, hogy őszre Andrásfalváról az egész ref. hitközség Hertelendyfalvára telepedett át. Ezekkel együtt a beköltözött bukovinai székelyek száma mintegy 4000-re emelkedett, akik az említett 3 községben telepítettek le."
Szmik Antal téved, amikor a Pancsovai emlékkönyvben 1883. április 1-jére teszi a bukovinai székelyek első csoportjának indulását. Mint Szádeczky írja, március 30-án indult el az első csoport vasúton. Ezt igazolja a Pesti Napló korabeli tudósítása is, amely szerint az első csoport 1883. április 30-án délután 2 órakor indult útnak Hadikfalváról: "Tömegesen jöttek a környékről, s az utcán hullámzott a nép. Egymástól kérdezték, vajon csakugyan igaz-e, hogy végre hazájukba térhetnek vissza, és kitörő örömükben egymás nyakába borultak, áldva a sorsot, mely beteljesedni engedé oly rég táplált reményüket..."
Nagy reményekkel, örömmel és lelkesedéssel indultak hát útra a bukovinai székelyek, és amikor néhány nap múltán megérkeztek Nagy-Györgyfalvára, a kormánybiztos egy magaslatról mutatta meg nekik az ígéret földjét, az alábbi szavakkal: "Ez az a föld, úgymond, melyet ti ígéret földjének neveztek. Mit ígér nektek e föld? Boldogságot, jólétet és megelégedést, de csak azon feltétel alatt, ha ti is viszont ígértek neki hazaszeretetet és hűséget." Rövidesen azonban kiderült, hogy az "ígéret földje" tulajdonképpen a Duna veszélyes árterülete. De csakhamar más problémák is kiütköztek. Szmik Antal írja az áldatlan helyzetről: "Csakhamar kitűnt, hogy elhelyezésükre előkészület téve nem volt. Élelmiszerekkel el voltak ugyan a magyar nép áldozatkészsége folytán látva, de elhelyezésökről senki sem gondoskodott, úgy hogy eleinte a szabad ég alatt tanyáztak, s csak néhány nap múlva tudták őket nagy hirtelen összetákolt kunyhókban elhelyezni."
A megérkezett telepesek sorsa felett a Torontál is aggódott. 1883. április 26-i számában olvassuk: "Csupán 100 ember érkezését várta az év folyamán mindenki, ennyi elhelyezéséről gondoskodva az illetékes kormánybiztos s állami jószágigazgató is; a nagyobb mérveket öltött mozgalom és lelkesedés azonban 719 családot hozott be 2251 lélekkel, ezeknek csak egy éspedig kisebb része kaphatott a készen tartott deszkabódékban ideiglenes menhelyet, másik nagyobb része azonban csakis rögtönzött, primitív készítésű sátrakban húzta meg magát...
Őszinte gond s aggodalom fog el most afelett, vajon mi módon érhető el a hidegebb évszak bekövetkezte előtt a hajléktalanok elhelyezése. Az adakozásból összegyűlt ételneművel, a nép 6-8 napi élelemmel elláttatott ugyan, ez idő szerint gondos értelmezésben részesül, igaz, hogy jó aratás esetén képes a védtöltéseken kilátásba helyezett csatornázásnál végzett erős munkával talán jövő téli kenyerét is megszerezhetni, hogy azon tél előtt építkezzék, arra saját erejéből képtelen, mert legnagyobb része teljesen pusztán áll, kisebb része pedig olcsón bocsátva áruba házát csakugyan csekély pénzzel rendelkezik, s ha a felesleges összegben begyűlt pénzadomány a beállható szükség esetére és csak tartaléktőke gyanánt tekintetik, 10 napi eső okozta munkaszünet a legnagyobb szükséget teremti meg."
Kóka Rozália írja, hogy "mivel a vártnál jóval többen érkeztek, sokuknak még tisztességes fedél se jutott. Számos család még évekig a Vöröskereszt által felállított barakkokban lakott".
A telepesek megérkezése után tehát helyzetük cseppet sem volt biztató. A problémákat növelte az a körülmény is, hogy a székelyeket eredetileg a nehéz földmunkáknál akarták alkalmazni, holott nem értettek a töltésépítéshez és kubikosmunkához. A kiosztott földek művelése sem volt zökkenőmentes, hiszen hiányoztak a megfelelő mezőgazdasági gépek.
A gondok elől nem térhetett ki az illetékes hatóság sem. Csakhamar Torontál megye elé kerültek az al-dunai székely telepesek gondjai. Dr. Szentkláray Jenő, a jeles történész emelte fel szavát érdekükben, Torontál megye törvényhatósági bizottságának 1883. május 7-i közgyűlésén követelve a sürgős és hathatós intézkedést. Szentkláray felszólásának indítéka mindenekelőtt az volt, hogy egy nappal korábban, május 6-án felkereste őt Nagy-Györgyfalva székely telepeseinek küldöttsége, amely beszámolt a valós gondokról, s amelyet a főispán is fogadott. A telepesek gondjairól, elrettentő helyzetéről Szentkláray döbbenten szerzett tudomást, és a hallottakat másnap a bizottsági ülésen is közzétette: "Kimondom itt őszintén, leplezetlenül, hogy az alsó-dunai pancsovai öblözetbe telepített csángók állapota elviselhetetlen, és szükséges, hogy Torontál megye közönsége, mint legilletékesebb tényező, felemelje szavát érdekökben.
A pancsovai öblözetbe bevezetett csángók panaszos előadása alapján a következőkről értesítem a megye tisztelt közönségét:
1. Ivanova községében nincs oly talpalatnyi föld, melyet telepeseknek adni lehet, és máris 200 család van oda telepítve. A kormánybiztos akar ugyan 400-500 holdat a csángóknak szánni, de ez olyan föld, melyet egy privát consortium sem akart átvenni, mert haszonvehetetlen.
2. Hertelendyfalván, ha a vojloviczi erdőterület csakugyan átadatik telepítvény czélokra, mi eddig még meg nem történt, 200 családot és nem többet lehetne oda telepíteni.
3. Gyurgyevón az ott levő 2000 hold kincstári rétre 200 családot lehet telepíteni.
4. A rétföld olyan, hogy az egyes régi telepesek, kiknek 8 hold adatott, alig felét használhatják, mert a többi mindig víz és sár alatt volt, és most is úgy áll.
5. A megérkezett csángók, szám szerint 2250, földhözragadt szegény, sőt kétharmadrészben munkaképtelen asszonyok és gyermekek lévén, jelenleg gödrökben, gyékénysátorokban az eddigi kegyadományokból tengődnek. A töltésépítésnél egy-egy munkabíró családfő alig képes naponta 40-50 krt. keresni a kubikolással. Ha ezeknek hajlékot, a gazdasághoz szükséges eszközöket és vetőmagot nem fognak adni: a földet, bármennyit juttatnának is nekik, nem használhatnák, hanem menthetetlenül tönkremennek.
Ezek tények, tisztelt megyei bizottság, melyeket elpalástolni vagy szépíteni nem lehet, nem szabad, melyek tehát a törvényhatóság gondoskodását halaszthatatlanná, szoros kötelességé teszik. (...) Betelepítenek 2-3000 magyart nyakra-főre, minden előzetes terv, alapos rendszer nélkül, egy, a Duna által örökké veszélyeztetett, egészségtelen, nedves, réti öblözetbe, melynek már neve is úgy hangzik fülemben, mintha valaki a szibériai ólombányákat emlegetné - ott kubikos napszámmunkákra kárhoztatják őket, aztán meg utasítják, hogy ott hagyva a dögletes dunai rétben kereset nélküli, sőt keresetképtelen családjaikat ott hagyva saját csekély terményeiket, menjenek aratási munkát keresni a vidékre..."
Ezen megdöbbentő tények hallatára a törvényhatósági bizottság tagjai rövid vita után úgy döntöttek, hogy már május 9-én Tallián Béla alispánt Pancsovára, illetve a telepes helységekbe küldik, hogy ott a helyszínen "a csángók elszomorító helyzetéről kellő tájékoztatást szerezhessen". Tallián a helyszínre utazott, és ott kimerítően tájékozódott Hertelendyfalva és Nagy-Györgyfalva telepeseinek helyzetéről, elhelyezéséről, életviszonyairól. Tárgyilagos és kimerítő jelentéséből kiderült, hogy a székely telepesek helyzete még súlyosabb, mint ahogyan azt Szentkláray vázolta: "Az ígéret földjére behozott csángó testvéreink elhelyezéséről egyáltalán nincs gondoskodva. A már eddig eszközlött elhelyezések egész vonalán végighaladva, azon keserű tapasztalást kellett tennem, hogy a 4-5 tagból álló csángó családok egy része a nedves talajú földbe ásott, szalmával vagy gyékénnyel rosszul fedett földgunyhókban vannak elhelyezve, melyek a szivárgó és esővíz okozta mocsárok által vannak körülvéve, másik része pedig összezsúfoltan oly oldalfal nélküli barakkokban lakik, melyeknek vizes talajzatát megérkeztemkor szalmával és homokkal találtam behintve, hogy bennük sár nélkül áthaladhassák.
Hogy ily elszállásolás mellett csángóink egészsége a legnagyobb mértékben van veszélyeztetve, azt bővebben indokolni szükségesnek nem tartom. (...) Az eddig érkezett között született 18, meghalt 18, jelenleg beteg 18. A lakásviszonyoknál még kedvezőtlenebbek az élelmezési viszonyok. A kizárólag töltés munkákra utalt csángók élelmezése az építési vállalkozó albérlőinek kezében van. (...) Dolgozni kénytelenek oly bérért, aminőt a munkaadók megszabnak, akik tudatában annak, hogy a telepesek egyéb munkát nem kaphatnak, ezt oly csekélyre szabják, hogy az még az elsőrendű életszükségletekre sem elegendő. (...) S vizsgálva azt, hogy a kenyér elfogyasztása és a kenyérár megkeresése között minő arány van, a következő eredményre jutunk. 98 méternyi távolságról iszapban, sárban, vízből kell a munkásoknak a földet hordaniuk négyszögméterenként 20-22 kr. egységárért s egy-egy munkás naponként 43 krajcárnál többet nem szerezhet. Ha már most számításba vesszük, hogy egy-egy munkás családja 5-6 tagból is áll, s a munkás hetenként 20 ft. 58 krt. keres, egy kiló kenyér ára pedig 14 kr., vagyis egy hat kilós kenyérért 84 kr., más nélkülözhetetlen élelmi czikkek beszerzési árát nem is számítva - tisztában előttünk áll a nyomor képe, mely a szegény telepeseket fenyegeti. Ha egyedül a kenyér beszerzése az illető család keresményének csaknem egész összegét felemészti... egyéb élelmi czikkekre úgy mint húsra, zsiradékra, borra stb. misem marad."

A Tallián-féle jelentés visszhangja

Az alispán hivatalos jelentéséből az is kiderült, hogy a székelyek a kubikosmunkát bandákba verődve végezték, méghozzá úgy, hogy 6-8 ember tartozott egy csoportba. A nehéz földmunkáktól, sajnos, az asszonyok és a gyerekek sem voltak megkímélve. Ha nem volt férfi a családban, az asszonyok és gyermekek is kubikolni kényszerültek. Mint a jelentésben olvassuk, ők kénytelenek voltak "nehéz és erejöket messze túlhaladó kubikosmunkát végezni". (Tallián fel is sorolja név szerint e gyámoltalanokat.) A bevándorlottaknak - olvassuk - alig egyharmada munkaképes. Itt meg kell jegyezni, hogy a 15 éven felülieket már a munkaképesek közé sorolták! Az alispáni jelentés aggodalommal állapítja meg, hogy "735 munkás kéznek kell 2257 lelket táplálnia akkor, midőn egy kéz magának naponként többet 43 krajcárnál nem szerez..."
A telepesek sorsát azonban a természeti viszonyok is nehezítették. Tallián szerint "az andrásfalviakat már e hó (május) 10-én kiszorította munkájukból a víz, és három hét óta nem kaptak egyebet, mint hetenkint és családonkint előlegül 1 forintot. A hadikfalviak (mintegy 150 család) részben a töltésvonalhoz és Dunához közel eső Ivánova községben helyeztettek el, mégpedig az ottani beltelkes gazdák megkérdeztetése nélkül, akként, hogy a belső háztelkek fele 400 szögöl, nekik adatott át anélkül, hogy a régi telepítvényesek értesítettek volna arról, hogy ezen intézkedés mily ideig tartand; ezen kívül minden család két-két hold földet kapott kukoricza ültetés alá".
Nos, a kiütköző problémák és szemlátomást eluralkodó nyomor ellenére továbbra is érkeztek a bukovinai székelyek. Tallián alispán jelentéséből tudjuk, hogy 1883. május 12-én érkezett "egy 190 fejből álló vándorcsapat 84 darab jószággal és úton vannak még kb. 900-an".
"Aggodalommal kérdhetem tehát, mit fognak ezek kezdeni" - írja a jelentés szerzője, gyors és erélyes intézkedést sürgetve mind a megye, mind a kormány részéről. Az alispán a megoldást többek között abban látta, ha a kormány sürgősen pénzsegélyt folyósít házépítésre, ló- és kocsivásárlásra, vetőmagra stb.
Téves lenne azonban azt hinni, hogy Tallián Béla csak bírálatokat halmozott jelentésében, jóllehet a székely telepesek helyzete 1883 májusában enyhén szólva szánalmas és kétségbeejtő volt. Jóhiszemű hozzáállását bizonyítja, hogy igen konkrét javaslatokkal állt elő a telepesek helyzetének javítása érdekében. Először is szükségesnek tartotta, hogy az egész ügyet a kormány vegye a kezébe, továbbá hogy az országgyűlés még a nyári szünet előtt tárgyalja meg az általa benyújtott törvényjavaslatot. Abban pedig minden telepes család részére 800 forintos segélyt irányozott elő házépítésre, ló-, kocsi- és szerszámvásárlásra meg vetőmag beszerzésére.
"A telepítés sikerének egyik alapfeltételéül tekintem, hogy 10 hold vízmentes földet kapjon ingyen minden család, ebből azonban legalább 4 hold ártéren kívül essék, nehogy egy árvízkatasztrófa hosszúévi fáradozásukat egyszerre semmivé tegye, a belső telek nagysága pedig 800 szögölben volna minimumként megállapítandó, minden körülmények között azonban árvíz nem járta parton" - írta jelentésében Torontál megye alispánja.
A továbbiakban igen konkrét javaslatokat tett a telepeseknek szánt föld kiosztásával kapcsolatosan. "Hertelendyfalva (Marienfeld) községnek 211 házszám után 2110 hold, legelő fejében 200, pap, jegyző és tanítónak á 10 hold 30, összesen 2551 hold; Ivánova községnek 200 házszám után 2000 hold, legelő fejében á 1 hold 200, templom és iskolaföld fejében 200, pap, jegyző és tanítónak á 10 hold, 30, összesen 2430 hold; Gyurgyevó községnek 175 házszám után 1750 hold, legelő fejében á 1 hold 175, templom és iskolaföld fejében 200, pap, jegyző és tanítónak á 10 hold, 30 hold, összesen 2155 hold.
Mind összesen 7136 hold, melyet Hertelendyfalva (Marienfeld), Ivánova és Gyurgyevó községnek régi telepítési jog alapján és törvényszerűleg igényelhetnek."
Jelentéséből az is kiderül, hogy a kellő módon elő nem készített betelepítés következményeként Ivanovo és Đurđevo régi telepesei meg lettek károsítva, mert a 800 és 400 öles beltelkeknek "fele része elvétetvén (!) 400 és 200 szögöles beltelkek hagyattak meg számukra, daczára, hogy addig egész beltelkeik tényleges birtokában voltak..."

A rideg tények feltárásával Tallián akaratlanul is bírálta Nagy György szervezését, pontosabban annak elmaradását, s éppen ezért kibuggyant belőle a keserűség: "A bukovinai magyarok telepítésének ügyét jobban szeretném más kezekbe mint a kincst. jószágigazgatóiba letéve látni..."
Tallián jelentését Torontál megye törvényhatósági bizottsága 1883. május 15-én tűzte napirendre, s mint az akkori sajtóban olvassuk: "minden egyes pontja részletes tárgyalás alá vétetett". Miután meggyőződött a telepesek kétségbeejtő és bizonytalan helyzetéről, azonnal 2000 forintot utalt ki a székely telepeseknek a megyei "szegényalapból", szem előtt tartva a közmondást: ki gyorsan ad, az kétszer ad. Az ülésen az említettek mellett még egy operatív döntés született. "Arra való tekintettel, hogy az országos csángó-bizottság már megalakult", Poroszkay Béla tiszti főügyész indítványára határozatot hoztak egy Torontál megyei csángó-bizottság megalakításáról. Elnöke Tallián Béla lett, tagja pedig Várady Mihály, Kovách Ágoston, Vattay Miklós, Lauka Gusztáv, Szentkláray Jenő, Schaffer Antal, Poroszkay Béla és Petrovits Emil.
A székely telepeseket sürgősen fedél alá kellett helyezni, és ez nem várhatott a hivatalos közegek lassú intézkedésére. Így a Torontál már 1883. május 10-én közzétette Nikiforovics tanácsnok felhívását a torontáli nagybirtokosokhoz és testületekhez, "nyilatkoznának az iránt, hogy ki hány Bukovinából jövő és hazánkban letelepülni kívánó magyar családot tudna magánál a jövő tavaszig - míg a bizottság számukra települő helyet és földet jelölend - elhelyezni. Az illetők elszegődnének cselédek, béresek stb. gyanánt, csakhogy kilátásba helyeztetnék számukra az állandó itteni letelepedés".
A sajtóvisszhangból kiderült, hogy Tallián alispán jelentése nagy port kavart fel hivatalos körökben, sokan felszisszentek rá, főképpen a benne felsorakoztatott kétségbeejtő, de valós adatok miatt. Akadtak azonban, akik meg is támadták, s megpróbáltak szépíteni a tényeken. Az elsők között reagált László Mihály, a magyar csángóegyesület titkára, aki nyilván hivatali kötelességének tartotta, hogy "homlokegyenest ellenkező adatokkal" kísérelje meg cáfolni az alispán jelentését. Lauka Gusztáv, a Torontál akkori szerkesztője, László Mihály támadásaival kapcsolatosan nem csekély iróniával mondta: "A humor ösvényére terelte kedélyemet, mert a savót vaníliás crémnek, a cigányhalat pisztrángnak nézni a csalódások komikusabb, s így mulatságosabb esetei közé tartozik."
                                                                                         forrás:www.szekelytur.com

          Folytatás: Al-Dunai székelyek három települése